Kilencedik rész

*Nastya*

Hát persze, hogy Tyler Posey neve villant fel a képernyőmön. Arrébb löktem a telefont a pulton, nem voltam kíváncsi a magyarázkodásra. Biztos megint kimentené Dylant valami béna kifogással, nekem viszont nem volt kedvem végighallgatni. Figyelmemet inkább az előttem sorakozó vevőkre összpontosítottam, hárman is álltak a sorban.

– Kisasszony, nem veszi fel? – mosolygott rám egy idős hölgy, miközben szappanokat pakolt ki a pultra a kosarából.

– Nem fontos – legyintettem.

– Látom én a szemén! Biztosan egy fiatalember az, igaz? Talán valami fontosat szeretne mondani.

– Mindig fontosat akarnak mondani – dünnyögtem.

A néni mögött álló fiatal lány felnevetett.

– De néha érdemes őket meghallgatni – biccentett a hölgy a rezgő mobil felé. – Kitartó. Én nem húznám addig, hogy feladja.

– Nem bánja, ha...

– Dehogy, kedveském! – mosolygott megint, arcán nosztalgikus kifejezéssel.

– Nastya! Hát végre elértelek! – csicseregte Tyler a telefonba.

– Mit akarsz? Most nem érek rá – sziszegtem.

 – Nahát, nincs egy pillanatod régi, jó Tyler barátodra? Felvásároltam a samponjaidat!

Egy mosoly rándította meg a szám sarkát. Úristen, ez a gyerek.

– Igen, és gondolom, jól jártál velük?

– Prímán. Amint New Yorkban leszek, veszek még. Hátha kifogynál belőle, tudod, vész esetére.

– Aha. Mit akarsz? – tértem rögtön a lényegre. Nem tetszett ez az időpazarlás, arról nem is beszélve, hogy a vevőim vártak. Nem játszhattam sokáig a türelmükkel. – De gyorsan mondd, mert tényleg nem érek rá.

– Jó-jó. Várj csak, átkapcsolok videokamerára.

Megjelent a képernyőn egy kis ikon, mire gyorsan rányomtam. Úgy voltam vele, hogy bármit elviselek abban a pillanatban, csak Tylert nem. Minél hamarabb szabadulok tőle, annál jobb lesz.

– Szia! – integetett bele a kamerába. Egy sima, fekete póló volt rajta meg sötét napszemüveg. Csillogóan sütött is a nap, amíg itt közeledett az este, addig ott ebédeltek az emberek. – Remélem, minden rendben van veled.

– Tyler! – nyögtem fel. – Nézd csak! – mutattam a telefont a vevőim felé. – Ők várnak rám, amíg te feltartasz. Szóval, siess!

– Ó, jó napot! Hogy tetszik lenni? – csicsergett Tyler a nénivel. Láttam, hogy a lány mögötte lefehéredett, és alig hitte el, amit lát.

– Jól, kedveském, köszönöm. De valami jobbal kell előállnia ennél, ha ki akarja engesztelni ezt a kislányt.

– Köszönöm, éppen azon vagyok!

Visszafordítottam magam felé a kijelzőt.

– Ha öt másodpercen belül nem kezdesz hozzá, én esküszöm...

– Rendben, szóval itt állok a Los Angeles City Hall előtt. Látod? – mutatta meg a fehér, óriási épületet. – Szép, mi?

– Az. Gyönyörű.

– Néhány pillanat múlva átkapcsolok oda fentre, és neked csak annyi lesz a dolgod, hogy jól kinyisd a szemed. Oké?

– Nem vagyok visszamaradott! Megértettem, csak csináld már!

Észrevettem, hogy mindenki engem néz a boltban, és kíváncsian várják, mi lesz a fejlemény. Lenyeltem a mosolyomat, hogy ne lássák meg rajtam.

– Felkészültél?

– Idióta... – morogtam, amikor egy pillanatra megszakadt a vonal, és már kezdtem volna újra a hívást, de hirtelen visszajött a képernyő.

Megállt a szívem, mert Dylant láttam magam előtt. Ott állt, a magas épület kupolája alatt, és egy felszerelt kamerába vigyorgott. Beláttam mögötte az egész környéket, minden aprónak és távolinak tűnt.

– Mit művelsz?

– Bocsánatot kérek.

Karikák sötétlettek a szeme körül, pillantásából fáradtság tükröződött. Mégis olyan tántoríthatatlanul állt a kamera előtt, hogy teljesen elámultam. Szabadidejében ilyenekkel szórakozott, ahelyett hogy pihent volna. Ez egészen megmelengette a szívemet, csakhogy eszembe is juttatta, miért haragudtam meg rá. A mosoly rögtön eltűnt a képemről.

– Aha, hát ez elég gyenge próbálkozás.

– Ez még nem is az volt! – kérte ki magának. – Csak beköszöntem, mert látni akartalak.

– Három napja várom, hogy „csak beköszönj”.

– Tudom és sajnálom – mélyült el a hangja. – Összeesküdött ellenem az univerzum, de ez nem kifogás, mert kellett volna, hogy legyen két percem, amiben írok neked. Tudom – sóhajtott. – Nagyon szar érzés.

– Nekem mondod?

– Akkor elfogadod a bocsánatkérésemet?

– Nem valami műsorról zagyváltál az előbb? – vontam fel a szemöldököm. Dylan látványosan elkeseredett, előreejtette a vállát, és keserveset sóhajtott.

– Reméltem, hogy erre nem kerül sor... Na, akkor.

Hosszú ujjaival a kamera felé nyúlt, és elmélyült arccal nyomkodott valamit a képernyőn. Kiélveztem, hogy ezúttal nem láthat, és mosolyogva felmértem magamnak, minden egyes porcikáját elraktároztam. Még így dögfáradtan is szexis látvány volt.

Pillanatokkal később megszólalt a Blue egyik dala, egy Elton John feldolgozás. Azt hittem, szó szerint rosszul hallok, amikor a Sorry Seems To Be The Hardest Word taktusai egyre magabiztosabban csendültek fel, Dylan pedig vett egy levegőt, és a fiúbanda tagjaival együtt kezdett rá a dalszövegre, miközben a kamerán keresztül engem figyelt.

„What I got to do to make you love me?

What I got to do to make you care?

What do I do when lightning strikes me?

And I wake to find that you’re not there?”

Ezt. Nem. Tudtam. Elhinni.

Míg a dal végére nem ért, teljes döbbenettel figyeltem, mosolyogni sem maradt erőm. Pislogtam, mint hal a szatyorban, és nem tudtam eldönteni, ettől az előadástól megbocsássak, vagy még jobban megharagudjak miatta. Az, hogy Dylan nem tudott énekelni, olyan tény, mint az, hogy a Föld egy bolygó. De az átélése, és a szomorú, tévéműsorba való arckifejezése, amivel végignyomta az egészet... Az döbbentett meg igazán.

– Huh, de jó, hogy vége – vett egy nagy levegőt.

– Én is ezt mondom.

– Nem tetszett?

– Igazán... megrendített.

Összevonta a szemöldökét.

– Ez nem hangzik túl biztatóan.

Mert egyáltalán nem is volt az, akartam válaszolni, de aztán a romantikusabbik énem befogta a számat. Hát mire vártam ennél többre? Még soha nem adott nekem senki szerenádot, pláne nem egy ilyen jó dalból. Ha az életünk egy modern mese lenne, akkor határozottan ez lenne a pont, ahol minden lány belezúg a hercegbe.

Áh, fenébe a Disneyvel.

– Szóval, amit mondani akarsz, és nem volt benne a dalban...?

– Ebben minden benne volt. – Amikor látta, hogy nem enyhül meg az arcom, hozzátette: – Ugye?

– Hát, csak a saját szavaid nem. Arra kíváncsibb lennék.

– Egész nap ezen gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neked, és még mindig nem tudom. Hibáztam, de nem akarom, hogy emiatt...

– Emiatt?

– Elveszítselek – vont elveszetten vállat.

– Még meggondolom a következő lépést. De kérlek, soha többet ne küldd rám Tylert! Nem hiszem, hogy bármi jó sülne ki belőle.

– Tyler az én titkos fegyverem – nevette el magát.

– Annyi szent, hogy durva hatása van.

Elhallgattunk. Úgy éreztem, hirtelen megint nincs mit mondanunk egymásnak, és ettől zavarba jöttem.

– Adj egy kis időt. Később felhívlak, rendben? – dobtam be a mentőövet, amire Dylan végül rábólintott. Egy hosszú pillanat után, amelyben szótlanul meredtünk egymásra, megszakadt a vonal.

*Dylan*

Tyler békésen aludt az anyósülésen, nekem pedig egyfolytában Nastya szavai pörögtek az agyamban, miközben az erdőben lavíroztam a kocsival a forgatási helyszín felé. A zene halkan szólt, és hiába akartam üvöltetni, hogy ne kelljen Nastyára gondolnom, nem tehettem, tekintve, hogy Tyler gyorsan kivágott volna az autóból, ha megzavarom a sziesztáját.

– Nem volt olyan rossz. – A hirtelen hangra hatalmasat ugrottam ültömben, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem rántottam el a kormányt, és rohantunk bele a legközelebbi fába. – Jesszus, Dylan! Meg ne ölj itt minket!

– Nem állt szándékomban – morogtam vissza Tylernek, és az órára pillantottam. Még egy jó húszpercnyire jártunk a tábortól, de nem voltam benne biztos, hogy nem fogok elaludni a volánnál, úgyhogy inkább leálltam az út szélére. – Csere, most én alszom, te vezetsz.

Tyler készségesen átvette a helyemet, én pedig alig harminc másodperc múlva már mélyen aludtam.

– Szóval nem volt olyan rossz – ismételtem meg a szavait, mikor leállította a motort, és felébresztett egy jól irányzott bökéssel a bordáim közé.

– Nem. Csak a hangod borzalmas, de azt idáig is tudtuk. – Tyler vigyorogva kiszállt a kocsiból, mire én a szemem forgattam.

– A te ötleted volt! – kiáltottam azért még utána.

– Tudom, nem értem, miért nem kaptam meg még a Hogyan égessük le a legjobb barátunkat díjat.

– Mert minden évben én viszem el előled!

Nevetve sétáltunk vissza a lakókocsinkhoz, és őszintén hálás voltam, amiért Tylerrel találkoztunk, nem igazán tudom, mit csinálnék nélküle.

Éppen, hogy végeztünk egy jelenet leforgatásával, és Jeff adott egy kis időt, hogy kipihenjük a nap fáradalmait, mikor megcsörrent a telefonom. Nastya neve villant fel a képernyőn, majd hirtelen el is tűnt. Felvont szemöldökkel meredtem az immár sötét kijelzőre, majd úgy döntöttem, hogy visszahívom.

Már azt hittem, fel sem veszi, mikor végre beleszólt.

– Helló.

– Hívtál – mondtam kissé bátortalanul, miközben éreztem, hogy egyre jobban kiszárad a szám.

– Én? Öhm... ja, igen. Én.

Csend.

– Szóval, megnyert az előadásom. Igaz vagy nem igaz? – Teljesen véletlenül csúszott ki a számon az utolsó mondat, de a végén már nem bántam.

– Ugye tudod, hogy simán hazudhatnék? – kérdezett vissza kihívóan.

– Legutóbb sem tetted – feleltem vállat vonva.

– Igaz – nyögte ki végül, majd így folytatta: – megértem, hogy sok a dolgod, magadra is alig van időd, és hogy kimentem a fejedből... ami azért elég megbocsáthatatlan, teszem hozzá.

– Nagyon sajnálom, csak tényleg éjjel-nappal forgatunk, szerintem Jeff egy hét alatt tervezi felvenni az egész évadot... Mindenesetre tudom, hogy ez nem mentség. Hülye voltam. Többet nem leszek – ígértem, mire hallottam, hogy nagyot sóhajt a vonal másik végén.

– Jó. Csak... én tényleg vártam, hogy hívj. – A szívem összeszorult, és már éppen arra készültem, hogy elmakogjam, mennyire fontos nekem, mikor újra megszólalt. – Ne merészelj többet átvágni, vagy nem állok jót magamért!

A hangjában érződött a magabiztosság, de ugyanakkor tudtam, hogy összetörtem benne valamit. Ugyanolyan vagyok, mint a többi fiú, mint az a seggfej, aki nem jött el a Mets meccsre.

A megbánás elemi erővel suhant végig rajtam, és minden porcikám azt kívánta, bárcsak odahúzhatnám magamhoz, és szorosan megölelhetném.

– Borzalmasan sajnálom, bárcsak visszacsinálhatnám! – mondtam végül.

– De nem tudod. Felejtsük el, jó? És lépjünk tovább. – Bólintottam magamnak, majd kipréseltem egy halk igent is. – Akkor... majd beszélünk.

– Amint tudlak, hívlak – ígértem rögtön, majd megszakadt a vonal.

Szomorúan tettem el a mobilomat, és gyalogoltam vissza a kamerák elé. Kifejezetten nehezemre esett eljátszani Stilest, és úgy tenni, mintha tényleg ő lennék.

– Dylan! Valaki hívja ide Tylert! – Jeff szavai is csak jóval később jutottak el az agyamig, és még akkor sem zavartattam magam különösebben. – Tyler! Tyler, beszélj vele. Gyerünk!

Ott álldogáltam egy fa alatt, velem szemben Cody vakargatta éppen a fejét, mikor Tyler odasétált hozzám.

– Haver, mi a gáz? – kérdezte tőlem, mire kérdőn néztem fel rá.

– Mi lenne?

– Mi lenne?! – morrant rám Jeff. – Még a szövegedet sem tudod!

Úgy tett, mintha tisztes távolságban álldogálna, és hagyná, hogy Tyler nyugodtan beszélhessen hozzám, de azért gondosan nyitva tartotta a fülét, és minden fél percben látványosan ránézett az órájára.

– Dyl, mi történt? – kezdte újra Tyler, és szúrós pillantást lövellt Jeff felé.

– Semmi, oké? Bocs, egy pillanat, és összeszedem magam – túrtam bele a hajamba egy kicsit idegesen, és ráerőltettem egy mosolyt az arcomra.

– Annyi időnk nincs! – Jeff ismét rábökött az órájára, és magához intette Codyt.

– Figyelj, szedd össze magad, kapcsold ki az agyad, tudod, ahogy te tanítottad nekem! – Tyler kedvesen megveregette a vállamat.

– Azt könnyebb tanítani, mint alkalmazni – feleltem halkan, de ő meghallotta.

– Nekem is sikerült, akkor neked hogyne menne? Már csak két óra, azt túléljük.

Összevontam a szemöldökömet, nem voltam benne teljesen biztos, hogy a már csak két órát valóban megnyugtatásnak szánta-e. Mindenesetre minden tőlem telhetőt beleadtam a színészkedésbe, és röpke húsz perc alatt sikerült is összehoznunk valami tűrhetőt Codyval. Kicsit dühös volt rám már a végénél, de tudtam, hogy mivel lehet kiengesztelni; a kezébe nyomtam a narancsléadagomat. Tisztában voltam vele, hogy ez a kedvence, mindenkitől ezt kunyerálta.

– Bocs – mondtam szomorúan mosolyogva, mire ő sóhajtott egyet.

– Én bocs. Tudom, nekem is vannak rossz napjaim, a Pretty Little Liarsban előfordultak vagy kétszázszor felvett jeleneteim. – Megrázta a fejét, majd kibontotta az üdítőt.

– Akkor később!

Azzal otthagytam, és elindultam megkeresni Tylert. Nem kellett érte túl sokat gyalogolnom, két lépést sem tettem, ő már ott termett.

– Hallgatlak – jelentette ki, és a karomnál fogva elrángatott a többiek közeléből.

– Most mi van? Csajos beszélgetést szeretnél tartani, ahol kiöntjük egymásnak a szívünket? – kérdeztem élesen, mire dühösen megfordult, és mellbe bökött.

– Na, idefigyelj, Dylan O’Brien, itt én vagyok az a személy, aki mindig kihúzza a seggedet a pácból, megérdemlem, hogy tudjam, legközelebb miből kell kimentselek!

Összeszorított ajakkal figyeltem, és a világmindenségért sem lettem volna hajlandó bevallani, hogy igaza van. Tyler egyik pillanatról a másikra váltott idióta legjobb barátból gondoskodóra, és ezt sem akartam elismerni, de ezért csak még jobban szerettem. Fura.

– Semmiből, nincs szükségem a segítségedre – vágtam végül hozzá, mire ő hangosan kifújta a levegőt, és kínosan elnevetette magát.

– Annyira akaratos vagy! Összeilletek Nastyával.