Hatodik rész

Elnézést a késésért, ezentúl igyekszünk pontosak lenni. Jó szórakozást!

N és N

*Nastya*

Ott ülni mellette, alig egy karnyújtásnyira, érezni az illatát, ami fűszeres és tiszta, hallgatni az elengedett sóhajait vagy a halk motyogását, őrült vágtára bírta a szívemet. Még levegőt is alig mertem venni, nehogy felhívjam magamra – és a zavaromra – a figyelmét.

Pedig olyan jól kezdődött minden! Eldöntöttem, hogy én márpedig laza leszek, de látva azt, hogyan igyekszik engem boldoggá tenni, teljesen kétségbe ejtett. Nem is érdekelt annyira a meccs sem, a figyelmemet teljes egészében a mellettem ülő kötötte le. Féltem attól, ami a körülötte lévő felhajtással jár, azonban tőle egyáltalán nem tartottam. Sőt, ha lecsupaszítottam a dolgot puszta tényekre, akkor kiderült, hogy nagyon is vonzódtam hozzá.

Nagyon is.

– Hű, ez szép ütés volt! – ismerte el. Hirtelen a tévére néztem, még jó, hogy visszamutatták a mozdulatot.

– Valóban – nyugtáztam ennyivel.

De gáz vagy!

Dylan nem egészen fél perc múlva egyenesen a szemembe nézett, és rákérdezett a dologra.

– Na, jó. Mi van veled? Olyan fura vagy. Emlékszem, a múltkor még őrjöngtél és ordítottál, most meg alig szólalsz meg.

– Hát, én...

Hazudhatnék is. Tök simán. Amikor rájönne az igazságra, már régen túl lennénk ezen a helyzeten, szóval... Utólag úgysem haragudna, ugye?

De a fenébe. Én igazat akartam mondani.

– Zavarba hozol – nyeltem nagyot. Dylan szeme elkerekedett.

– Hogy?

– Úgy érzem magam melletted, mintha tizenhárom lennék, és egy szülinapi zsúron meri vagy nem merit játszanék! Ráadásul azt a feladatot kaptam, hogy csókoljam meg a nekem tetsző fiút, de hát tudod, hogyan csókolóznak a tizenhárom évesek... Hogy mennyire bizonytalanok, tapasztalatlanok, és hogyan csillog a szemük a „csók” szó hallatán is. Nem akarok többé tizenhárom lenni! Ezt hozod ki belőlem, és ez...

– Rossz?

– Kétségbeejtő!

Dylan lassan elmosolyodott. Már teljes testével felém fordult, szeme vadul csillogott a tévé halovány fényében.

– És mitől estél annyira kétségbe? Hogy meg akarsz csókolni, vagy nem én vagyok az a fiú, aki tetszik, és félsz elmondani nekem?

Ez komoly? Tényleg a csókolózásról beszélgettünk? Kezdett túlságosan meleg lenni a pulcsimban!

– Világéletemben gyűlöltem a meri vagy nem merit. Ez itt a lényeg! Hogy zavarban vagyok, és...

– Nastya – mosolygott rám Dylan lezserül. – Szeretnél megcsókolni, vagy sem?

Lángba borult az arcom. Minden belém szorult vagányság azonnal köddé foszlott, ha komolyra fordultak a dolgok.

– Felejtsd már el – köszörültem meg a torkom, hátha úgy magabiztosabban szól a hangom. – Csak egy példa volt. Egy rossz példa.

– Kapásból ez jutott eszedbe. Vajon miért?

– Ne vigyorogj így! – kértem talpig kínban. – Ezzel nem könnyíted meg a helyzetemet!

– És ki szereti a könnyű dolgokat? Dögunalmasak.

Vajon csak képzeltem, vagy tényleg elmélyült a hangszíne néhány árnyalattal? Az biztos, hogy kirázott tőle a hideg, és ezt nem is tudtam teljesen elrejteni. Már semmit sem hallottam a meccsből, minden zaj elnémult körülöttem, csak az incselkedő hangra, és a veszélyesen csillogó szempárra koncentráltam. Valami azt súgta, hogy ennek nem lesz jó vége. Nagyon nem.

– Dylan...

Úgy vettem észre, közelebb hajolt. Jaj nekem! Kis híján megállt a szívem.

– Tessék?

– Könyörgöm, hogy...

Félbeszakadt a mondat, mert ezúttal már biztosan tudtam, hogy közelebb került hozzám. Ügyesen, alig észrevehetően faragott le a köztünk lévő távolságból, az arca, a csábító szája egyre közelebb került az enyémhez.

– Fejezd be, vagy valami nagyon csúnyát teszek – fenyegettem harmatgyenge hangon.

– Az jó, szeretem a nagyon csúnya dolgokat – suttogta, majd a tekintete az ajkamra vándorolt. Vágytól égően nézett rám, én meg azt hittem, ott helyben szörnyet halok.

Néhány milliméter választotta el tőlem csupán, amikor teljesen magától indult el a kezem az asztalon heverő pohár irányába, amit aztán jól megragadtam, és egy határozott mozdulattal a nyakába és a pólójára loccsantottam a tartalmát. A jéghideg, szénsavas üdítő megtette a kellő hatást – visszafogta Dylant, aki az első sokk után felszisszent, majd pedig felugrott.

– Te megőrültél? Jézusom, ez baszott hideg! Még a hajam is ragad!

– Bocs, ne haragudj, én csak... Azt mondtad, szereted a csúnya dolgokat! – mentegetőztem szenvedélyesen, de azért valahol tetszett is a kialakult szituáció. Nem arról van szó, hogy nem örültem volna, ha megcsókol. Csak teljesen máshogy képzeltem el. Spontán módon. Váratlanul.

Dylan fogta magát, és kibújt a pólójából, majd a nem elázott részekkel megtörölte magát, mindeközben én ámulattal figyeltem a hátát. Ahogy mozdult, úgy jártak táncot izmai a bőre alatt; inas volt, szálkás testalkatú, de erős. Mintha megérezte volna, hogy rajta legeltetem a szemem, hirtelen megpördült.

– És mi van ezzel? – tárta szét a karját. Hajából itt-ott csöpögött az üdítő. – Ez nem hoz téged zavarba?

Csupasz felsőtestének látványa sokkal többe hozott, mint zavarba. Egészen... szomjas lettem tőle. Minden erőmet össze kellett kaparnom, hogy a szemébe tudjak nézni a has- és mellizmai helyett.

– Azt mondtam, hogy nem szeretem a meri vagy nem merit, de azt sosem, hogy nem merek. Én mindig merek – válaszoltam kihívóan.

– Óh, igazán? – kérdezett vissza kissé dühösen. – Az előbb én határozottan nem ezt láttam.

– Akkor rosszul láttad.

– Igen? Próbáljuk meg még egyszer?

Nekem egészen más dolgok jártak a fejemben, amelynek bizony köze volt a testére ragadt italhoz, amelyet legszívesebben...

– Szerintem nem ártana, ha lezuhanyoznál. Ez iszonyatosan ragadni fog – biccentettem. Dylan felvonta a szemöldökét.

– És te addig mit fogsz csinálni?

– Nézem a meccset – vontam vállat ártatlanul. Közben pedig végig tudtam, hogy azon nyomban, amint eltűnik a színről, felhívom Dakotát, és életmentő ötletet kérek tőle.

– Szóval hirtelen már érdekel a meccs.

– Engem eddig is érdekelt – feleltem hűvösen. Bár nem hittem, hogy egy percig is sikerült meggyőznöm, a tekintete túl éberen csillogott.

– Oké – vonta meg a vállát. – De, csak hogy tudd: az ajtót bezárom magam után.

Milyen pofátlan! Legszívesebb én is talpra ugrottam volna, hogy farkasszemet nézzek vele, és szenvtelenül közöljem, hogy tőlem aztán meztelenül is járhat-kelhet, semmit sem fog kiváltani bennem.

Aha. Persze.

– Zárd csak be. Nehogy véletlenül eszedbe jusson valami a vízsugár alatt, és ádámkosztümben rohanj, hogy megoszd velem.

– Hah! – horkantott fel. – Milyen jó dumád van.

Nem várt válaszra, elvonult a fürdő irányába. Hallottam, amint nagy elánnal becsukja maga után az ajtót, és kifejezetten hangosan pepecsel a zárral. Csak akkor, amikor biztossá vált, hogy tényleg nem lát már sehonnan, behunytam a szemem, és hátradőltem a kanapén. Nehezen hittem el, hogy nem ugrott ki a szívem a helyéről, és hogy majdnem végig képes voltam a szemébe nézni. Erősebb vagyok, mint gondoltam. Ehhez Dakotának is biztosan lesz egy-két szava, de vajon mi a fene következik ezután?

*Dylan*

Miközben rám folyt a forró víz, és lemosta rólam a Sprite-ot – bár jobban örültem volna, ha a szégyent mossa le –, végig a fejemet fogtam, és azon gondolkoztam, hogyan válhatnék kámforrá. Legszívesebben belefojtottam volna magam a zuhanytálcában összegyűlt vízbe.

A kelleténél jóval tovább mosakodtam, azután még elálldogáltam egy ideig a fürdőben, és bámultam a tükörre, hátha valamilyen varázslatos módon eltűnik róla a pára.  Letörölni nem akartam, még nem álltam készen rá, hogy szembenézzek magammal ezek után. Igyekeztem nem újrajátszani a fejemben a jelenetet minden másodpercben, de egyszerűen képtelen voltam megállítani magamat. Nastya a nyakamba borítja az üdítőt, miközben én megpróbálom megcsókolni. Tyler rendesen ki fog röhögni.

Hirtelen remek ötletem támadt. A derekamra kötöttem egy törölközőt, és – vagy fél perc szarakodás után a zárral –, kiléptem a nappaliba. Nastya tekintete azonnal rám vándorolt, és rögtön elakadt a lélegzete. Megpróbálta leplezni a dolgot, de a vigyor az arcomon elárulta neki, hogy nem igazán jött össze.

– Még ma méltóztatsz felöltözni? – kérdezte nagyot nyelve, megacélozott hangon.

– Egészen másra gondoltam – feleltem vigyorogva.

– Akkor inkább ne nagyon gondolkozz – vágta rá azonnal, és visszafordult a tévé felé.

Franc, 2-0 neki.

Bevonultam a hálószobába, és becsaptam magam mögött az ajtót. Oké, most nyerésre áll, de ez még nem jelenti azt, hogy veszíteni fogok. Kinyitottam a szekrényemet, és életemben először haboztam, hogy mit vegyek fel. Sőt, egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy milyen idióta voltam, amiért nem mentem el Tylerrel vásárolni. Kész őrület.

Végül ingerültségemben kikaptam valami ronda, kék pólót, és egy hasonlóan gusztustalan színű farmert. Sötét van, meg amúgy is, csak nem azt fogja nézni!

A képed vörössége amúgy is el fogja vonni a figyelmet a ruháidról, jegyezte meg valami gonosz hang a fejemben, mire én sértődötten kiviharzottam a szobából.

Nastya még mindig ott ült a kanapén – mily meglepő –, és nyugodtan popcornt majszolgatott.

– Sikerült? – kérdezte kedélyesen. – Vagy most már törölköző sincs rajtad?

Inkább nem kommentáltam a dolgot, hátha ezzel bezsebelhetek legalább egy fél pontot, de a vigyor csak nem akart eltűnni a képéről.

– Mondd, hogy nem élvezted a látványt!

Felvont szemöldökkel felém fordult, majd nevetni kezdett.

– Azt nem mondhatom – vallotta be végül, és bekapott még egy marék pattogatott kukoricát.

– Egyébként pedig a bocsánatomért kellene esedezned – jelentettem ki, mikor a Mets ismét pontot szerzett. A tévé szerint már a nyolcadik inningben jártunk.

– Ezt meg hogy érted? Nem én támadtalak le! – Nastya kérdőn felém fordult, de láttam a szemében, tetszik neki, hogy szívatjuk egymást, hogy játszunk a másikkal. Úgyhogy folytattam.

– Mindössze pucérra vetkőztettél a tekinteteddel – mondtam tárgyilagosan, mire belészorult a szó egy pillanatra. – Na, tagadod vagy sem?

– Mi ez, igaz vagy nem igaz? Nem Az Éhezők Viadalában vagyunk! – Felháborodottan visszafordult a meccs felé, immár sokadik alkalommal úgy téve, mintha nem is érdekelném.

– Szóval nincs kedved játszani? – Láttam, amint a versenyszellem megcsillan a szemében, és erőlködnie kellett, hogy ne vágjon rá valamit azonnal.

– Rendben, csináljuk!

– Én kezdem. – Bólintott, mire realizáltam, hogy gőzöm sincs, mégis mit kellene kérdeznem. Meg akarsz csókolni, igaz vagy nem igaz? Nem. És akkor remek – borzalmas – ötletem támadt. – Nincs is kutyád, igaz, vagy nem igaz?

– Ez nem fair! – kezdett el tiltakozni azonnal, de egy pillanattal később már ki is bökte a választ: – Igaz.

– Tudtam! – kiáltottam győzelemittasan, és belebokszoltam a levegőbe. – Te jössz.

Dühös képpel felhúzta a lábát a kanapéra, és teljes testével felém fordult.

– Nincs semmi szemét kérdésem – mondta egy idő után.

– Akkor én jövök?

– Álmodj, királylány! A Spice Girls egy igazán inspiráló banda, igaz vagy nem igaz? – Gonosz mosoly terült szét az arcán, én pedig összehúzott szemmel válaszoltam:

– Tizenhét voltam, akkoriban mindenki Youtube csatornát csinált! És a Spice Girls igenis jó, szóval igaz – húztam ki magam büszkén, mire ő nevetni kezdett. – Egyébként pedig tudom, hogy nagyon szexi vagyok, de azért ne lógj mindig a videóimon, meg ilyesmi – mondtam látványosan elnyújtva a szavakat, mire láttam rajta, hogy határozottan felháborodik a kijelentésemen.

– Én... én nem... Dakota... és... – hebegte feldúltságában.

– Semmi baj, én is így viselkednék, ha ilyesvalakit látnék – mutattam magamon végig, mire gyengén megütött, és ismét felvette a durcás kislány képet.

Ez Tyler hatása lesz, egyre nagyobb az arcom.

– Az este további részében nem beszélek veled.

– És ez mit jelent? Meddig szeretnél maradni? – kérdeztem félvállról, mire ő a tévére bökött.

– Amíg a meccs tart.

És ránézett a készülékre. Én pedig úgy vigyorogtam, mint egy hároméves, aki nyalókát kap ajándékba. A meccsnek már fél órája vége volt, és én voltam olyan feledékeny, hogy elfelejtettem neki megemlíteni.

– A meccs... – ismételte meg.

– Szóval, mit is csinálsz itt, Nastya?

– Élvezem a retek rossz társaságodat – vágta rá immár magabiztosabban.

– Azért annyira nem lehet retek rossz, ha még mindig itt vagy. – Közelebb hajoltam, és egy határozott mozdulattal eltoltam a Sprite-tal teli poharakat a közelből. – Szóval, meg akarsz csókolni, igaz vagy nem igaz?

– Nem játsszunk Katnisst és Peetát – mondta halkan, de mozdulatlan maradt.

Az ajkát néztem, és nagyon összpontosítanom kellett, hogy ne siessem el a dolgot. Már csak pár milliméter választott el minket, és az illata már annyira megbabonázott, hogy majdnem eltértem a tervtől. De aztán az utolsó pillanatban visszakoztam.

– Hát, jó. A Mets nyert amúgy. – Tátott szájjal meredt rám, és látszólag még egyáltalán nem sikerült magához térnie a sokkból, amit a közelségem okozott. – Vigyelek haza? – kérdeztem végül. – Vagy inkább maradnál?

– Vigyél haza. – A hangja még mindig elhaló volt, ami azért elégedettséggel töltött el. Az estét hivatalosan az én győzelmemmel zárhattuk.

Mire hazaértem, már jócskán elmúlt tizenegy, mégis felhívtam Tylert. A telefonnak ideje sem volt kicsöngeni, ő már fel is vette.

– Mesélj! – parancsolt rám azonnal. – Milyen legjobb randit hoztam neked össze?

– Készülj, mert extrán kínos volt.