Ötödik rész

Jó olvasást kíván nektek a duó,
Naomi és Nilla

*Nastya*

A boltban a tisztaság jellegzetes illata terjengett. A bontatlan dobozok és csomagok egymás mellett sorakoztak csinos sorokban; valaki majd hazaviszi őket. A mutatóban kiállított szappannak köszönhetően az egész helyiséget belengte a kellemes illat. A barackban és lilában pompázó díszítés tökéletesen harmonizált a hellyel – az egészség pici, eldugott zugával ebben a nagyvárosban.

Kétségtelenül rajongtam a boltomért. Nagy kölcsönt vettem fel, hogy meg tudjam valósítani az álmomat. Egy pici szigetet, ahol a vásárlók tényleg nagy becsben vannak tartva, és nem vágják át őket a nagyobb haszon reményében.

Gyógynövényes teák, kézműves szappanok, krémek és természetes illatosítók, kézzel font ajándékkosarak, gyöngyfűzéssel készített ékszerek és álomfogók – röviden minden, ami természetes, egészséges, vagy kreatív emberek keze által készült. Panaszra nem akadt okom, az emberek szerettek idejárni. Mindig akadt rájuk egy percem, kedvességgel fogadtam őket. Senki sem távozott mosoly nélkül, és ettől én is sokkal jobban éreztem magam.

Itt aztán sosem unatkoztam. Ha nem áruval töltöttem fel a polcokat, akkor áruért rohangásztam, vagy megrendelést adtam le, azután megbeszélésre siettem. Elküldtem a könyvelőnek a papírokat, és bevállaltam egy délutáni műszakot is, hogy az egyetlen alkalmazottam, Stella, el tudjon menni az unokahúga ovis fellépésére. Odakint már lassan sötétedett, de nekem még volt két órám zárásig. Ha nem akadt vészhelyzet, sosem zártam be hamarabb – szerintem oltári szemétség egy vevő orra előtt becsukni az ajtót. Már számtalanszor jártam úgy, hogy lett volna néhány percem beszaladni az üzletbe, de az ott dolgozók nem szolgáltak ki. Szívás.

Halkan szólt az akusztikus zene, miközben átrendeztem egy biocsokikból épített toronyt, és kartonlapon vicces feliratot mellékeltem hozzá. Az ajtónak háttal térdeltem a földön, és halkan énekelgettem az aktuális dalt, amikor meghallottam a bejárat fölé szerelt csengőt. Akár a jengában, helyére illesztettem az utolsó szelet édességet is, felálltam, és leporoltam a térdemet – bár nem mintha lett volna rajta valami. A boltba lépő idegen felé fordultam, széles mosolyt villantottam rá.

– Szia! Segíthetek valamiben?

Kissé tanácstalannak tűnt, ahogy ott állt, és barna szemével felmérte az üzletet. Miközben a pult mögé sétáltam, elmerengtem egy pillanatra: honnan ilyen ismerős ez a gyerek?

– Öhm, azt hiszem – felelte mély hangon. – Te vagy Nastya, ugye?

– Személyesen.

Sötét haj, sötét szem, kiserkenő borosta.  Farmer, sötét póló, széles váll. Tuti, hogy láttam már valahol. Végre elmosolyodott, kilátszottak fehér fogai.

– Tyler vagyok – nyújtott nekem kezet a pult fölött. Megütközve néztem rá, ezt értenem kellett volna? – Posey.

Posey vagy nem Posey, ettől sem vált érthetőbbé a dolog. Azért rábólintottam, mielőtt rögtönözte volna az önéletrajzát.

– Rendben. Miben lehetek a segítségedre?

– Először is szeretnék valami atom sampont a hajamra. Mostanában durván hullik.

– Atom sampont? – ismételtem.

– Aha – vigyorgott megint. – A neten azt olvastam, itt aztán mindent meg lehet kapni, amire az embernek szüksége van.

– Ez kedves, és igaz is. Mutatom a samponokat – biccentettem a polc felé, egy másodperccel később pedig már ott voltam. – Ezt a fajtát nagyon ajánlom, én már évek óta használom. A hajam sem hullik, és hetente kétszer bőven elég megmosni.

– Tényleg? – bámult a hajamra elkerekedett szemmel. – Tényleg, baromi szép. Eredetileg ilyen fekete?

– Igen. – Összefogtam hátul a tincseket, és áthúztam a bal vállam fölött. – Teszteld le, ha akarod.

Tyler óvatosan a hajamhoz ért; abban a pillanatban el is ájult tőle.

– TE JÓ ÉG! Akár a selyem. Az összes üveggel kérem!

Abban a pillanatban, ahogy egymásra nevettünk, hirtelen eszembe jutott, hol láttam már. Kihagyott egy ütemet a szívem.

– Posey – nyeltem egy nagyot.

– Én. Tessék?

– Láttalak a Tumblrön.

Meglepett arcot vágott. Úgy sejtettem, nem ez a tény lepte meg, sokkal inkább az, hogy nem elsőre ismertem fel.

– És? – kérdezte lélegzet-visszafojtva.

– Te Dylan cimborája vagy.

– Igen, és ezzel rá is tértünk a másik dologra, amiért eljöttem – sóhajtott nagyot, kezében a samponos flakonnal. – Holnap délután repülünk Kaliforniába, hetekig forgatni fogunk.

– Mi közöm nekem ehhez?

– Csak annyit kérek, hogy hallgass meg.

– Hallgatlak.

– Ez könnyebben ment, mint hittem. Szóval... Két napja azt hallgatom Dylantől, hogy ő mekkora egy elcseszett barom, mert még annyit sem tud elérni, hogy jól érezd magad mellette. Komolyan mondom neked, már régen láttam ilyennek utoljára. Állandóan ezen pörög, és ez már félelmetes. Mit tettél vele?

Kipirult az arcom. Egyrészt zavarba ejtettek Tyler szavai, másrészt úrrá lett rajtam egy enyhe bűntudat. Úgy éreztem, nagyon is én vagyok a hibás a történtek miatt, mert elüldöztem azt a normális fiút a paranoiámmal. Nem az, hogy én nem gondoltam rá...

– Figyelj, én... Én csak elmondtam neki az igazat – vontam vállat tehetetlenségemben. – És az igazság sokszor szar, ebben ugye egyetérthetünk? Nem akartam bántani, de nem vállalhatom azt, ami vele jár.

– Miért, mi jár vele? – kérdezte ezúttal teljes komolysággal, és azonnal leszűrtem, milyen fontos neki a barátja.

– Az, ami veled is. A problémák.

– A problémák nem velünk járnak, hanem a népszerűséggel.

– Ti pedig a népszerűséggel jártok.

– Mi van? Ebbe totál belezavarodtam.

– Ja, én is – bólogattam.

– Ettől még adhatnál neki egy esélyt. Mert megérdemli. Nincs baj vele, talán csak annyi, hogy túl jó akar lenni, és ettől görcsös idiótává válik.

– Hát...

– Ne aggódj, nem bánja, hogy ezt mondtam. A legjobb haverom.

– Mindjárt sejtettem abból, hogy idejöttél kardoskodni a becsületéért.

– A saját szakállamra melózóm – nevetett. – Lövése sincs, hogy megkerestelek. Szerintem agyfaszt is kapna, ha rájönne. Amúgy pedig kellett a sampon, úgyhogy a szándékaim tiszták és nemesek! Nem tehetek arról, hogy véletlenül te is itt voltál.

Nem bírtam ki, újra felnevettem. Ez a srác szórakoztató jelenség volt, fülig ért mellette a szám.

– A Mets ma idegenben játszik, ugye?

– Igen – bólintottam azonnal. – Méghozzá Bostonban. Nem egészen két óra múlva kezdődik is a meccs.

– Esetleg nem hívnád fel ezt a nyomit, hogy ne nézze végig egyedül? Mert most azt csinálja, hidd el. Gubbaszt magányosan a lakásban, és azt sem tudja, mit kezdjen magával.

– Szívás lehet ez a sztárélet, ha ennyi izgalom van benne.

– Hidd el, nem az – vigyorgott újra. – Csak Dylan nem a tipikus celeb-típus. Ne tudd meg, egy bulira is alig tudtam elcibálni magammal. Fél óra után pedig otthagyta... Rémes egy alak.

– Még sok ilyen „rémséges” szokása van? Mármint azon kívül, hogy nem jár partizni.

Feléledt bennem a kíváncsiság, és szabadabban kérdeztem Tylertől. Az ő közelében nem lettem ideges, a gyomrom sem ugrált ide-oda.

– Hívd fel, és megtudod – felelte sejtelmesen.

*Dylan*

Nem akartam elhinni, hogy komolyan a hátam mögött intézkedett! Most pedig azzal az idióta vigyorával ácsorgott a küszöbön, és látszólag teljesen büszke volt magára.

– Agyfaszt kapok tőled! – Hátat fordítottam neki, és berohantam a nappaliba. A helyzetben az bizonyult legszörnyűbbnek, hogy még be is vallotta. Ki hallott már ilyet?

– Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani! – kiáltotta, és hallottam, hogy becsukja maga után a bejárati ajtót.

– És most? Üljek a seggemen egy órát itt, és bámuljam a telefonom? – kérdeztem, miközben levágtam magam a kanapéra.

Kénytelen-kelletlen szétnéztem a szobában: szemét mindenhol, szennyes halmok egymás hegyén-hátán, és meglátásom szerint, az én orrom számára már érezhetetlen bűz terjengett a lakásban. Nem is sokáig bírtam veszteg maradni, felpattantam, és kinyitottam az összes ablakot. Mindeközben Tyler a tévé előtt ült, és a Disney csatornát nézte. Inkább meg sem lepődtem a dolgon.

Miután végeztem a szagtalanítással, úgy döntöttem, ideje a kéthetes pizzát is előkotorni valahonnan az asztal alól. Na, jó, még csak pár napja rendeltem, de azért így is rendesen bűzölgött.

– Nincs kedved segíteni?! – förmedtem rá Tylerre, mikor éppen pattogatott kukoricát bányáztam ki az ülepe alól.

– Nem, nem igazán. Éppen Zack és Codyt nézek, ha nem látnád – oktatott ki, de azért előzékenyen arrébb ült vagy húsz centivel. – Egyébként pedig, még nem is hívott, lehet, hogy nem jött össze a meggyőzési technikám. Mondjuk szerintem elég sármos voltam...

Ezen a ponton vágtam hozzá az odáig szorgosan összegyűjtött, hat szem popcornt, mire ő röhögve bekapott egyet.

– Fuj! Ember, asszem’ azon pont rajta ültél. – Undorodva elhúztam a számat, és inkább elindultam megkeresni a pár éve vásárolt szennyes kosaramat. Valahol csak meg kellett lennie, valami ruhakupac alatt...

Még mielőtt felemelhettem volna az első nadrágot, hogy ellenőrizzem, nem bújt-e el alatta az óhajtott tárgy, a telefonom csörögni kezdett. Eszeveszett sebességgel a hálóba rohantam, és felkaptam a mobilt. Nastya neve villogott nagy betűkkel a képernyőn.

Oké, csak lazán.

– Helló.

– Helló, Nastya vagyok.

– Én meg Dylan.

Hülye!

– Igen, tudom – felelte nevetve. – Szóval… legutóbb kicsit durván váltunk el. – Hallottam a hangján, hogy nem biztos a dolgában. Egy pillanatra elbizonytalanodtam; akarom én ezt? Valakit, aki bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy ez túl sok neki? – Dylan?

Akarom.

– Oh, igen, bocsi, kicsit rossz itt a vétel – magyarázkodtam gyorsan, mire ő kínosan felkuncogott.

– Csak azt mondom, hogy esetleg, talán, ha te is úgy akarod, akkor megpróbálhatnánk valamit. Mondjuk, egy Mets meccset.

– A mait? – Abba kéne hagynom, hogy úgy teszek, mintha mit se tudnék.

– Aham. Ha az jó neked?

Ekkor jelent meg Tyler a szoba ajtajában, és felmutatta a hüvelykujját. Fülig ért a szája, mire én inkább elfordultam tőle.

– Nekem oké. Átjössz? – kérdeztem, miközben próbáltam megakadályozni Tylert, hogy túl közel kerüljön a telefonhoz.

– Igen.

– Oké.

– Dylan... – kezdte habozva.

– Igen?

– Nem tudom, hol laksz.

Oh.

Tylernek persze pont ezt a pillanatot sikerült kiválasztania arra, hogy elüvöltse magát:

– Jössz nekem eggyel, Nastya! – Még mielőtt más baromságot csinálhatott volna, kilöktem a hálószobámból, és kulcsra zártam az ajtót.

– Ez Tyler volt?

– Mi? Nem. A tévé szól. Tudod mit, felveszlek húsz perc múlva a házad előtt, oké?

Tématerelés csillagos ötös, komolyan, ennél szarabbul nem is csinálhattad volna, Dylan.

– Oké. Akkor... várlak.

– Szia!

Letettem, és egy, az arcomról levakarhatatlan vigyorral nyitottam ki az ideje már ütemesen dörömbölő Tylernek az ajtót.

– Na, ki a legjobb barát? – kérdezte önelégülten, mire én megveregettem a vállát.

– Te vagy az, de takarodj gyorsan, el kell indulnom érte.

Számoltam, kerek egy percet késett, ami alatt én háromszor majdnem felhívtam, kétszer lerágtam az összes körmömet, és vagy ötvenszer el akartam hajtani a helyszínről, mintha mi sem történt volna. Mindenesetre hatalmas kő esett le a szívemről, mikor végül megjelent a kapuban. Egy farmer volt rajta, meg egy kapucnis pulcsi, méretes Mets lógóval az elején. Önkénytelenül is elmosolyodtam a látványra, és kiszálltam, hogy kinyissam neki a kocsi ajtaját.

Mikor meglátta, hogy mire készülök, teljesen elpirult, és vagy tizenkét köszönöm elhadarása után végre beszállt az autóba.

– Várom a mai meccset – jelentettem ki, mikor beültem mellé, és halkan elindítottam a rádiót.

– Én is, idegenben mindig izgalmasabb a játék – felelte vidáman, de mint legutóbb, most is szórakoztatóbbnak találta az kocsin kívüli dolgokat.

– Amúgy Tyler elmondta.

– És jövök neki eggyel – mondta mosolyogva. – Nem, áh, dehogy, ez csak a tévé – idézett engem erőteljesen gesztikulálva, mire én nevetni kezdtem. – Remélem, nem ölted meg, kedvelem.

Elindítottam a kocsit, és az út további részében szótlanul figyeltük az utat. Meglepően nyugis volt, határozottan nem éreztem kínosnak, és ahogy elnéztem, Nastya sem bánta a csendet. Néha halkan dúdolt, és olyankor felhangosítottam neki a rádiót, mire ő kuncogva tovább énekelte a dalt.

Asszem’ maradéktalanul belezúgtam, állapítottam meg magamban, és egy bólintással nyugtáztam.

Kinyitottam neki az ajtót, mire ő félénken belépett a lakásomba. A kezét tördelve álldogált az előszoba közepén, miközben én levettem a dzsekimet.

– Szép hely – mondta, és megigazította az amúgy is tökéletesen álló kontyát.

– Kösz. Anyum rendezte be, ért hozzá. – Rámosolyogtam, ő pedig bátortalanul viszonozta. – Van itthon pattogatott kukorica, remélem, az jó.

– Ja, tökéletes. Van kólád? – kérdezte, és követett a nappaliba. A szemem sarkából figyeltem, és láttam, hogy alaposan végigmér mindent. Hálát adtam az égnek, hogy minden szennyes elfért az ágyam alatt.

– Öhm… helyezd kényelembe magad. Egy pillanat, és csinálok kaját.

– Inkább segítek – ajánlotta lelkesen, mire bennem megállt az ütő. Azért elmosogatni nem sikerült.

– Nem, nem kell. Tessék, itt a távkapcsoló, addig nézz Zack és Codyt, vagy valami – nyomtam gyorsan a kezébe az említett tárgyat, és eltűntem a konyhában. Hallottam, ahogy lehuppan a kanapéra, én pedig gyorsan bedobtam egy csomag popcornt a mikróba.

Nem tudom, mire számítottam, de Nastyának nem sikerült a fenekén maradni, fél perc múlva már mellettem állt, én pedig próbáltam eltakarni előle az edényhalmokat.

– Dylan...

– Hmm? – kérdeztem, és bedobtam egy műanyagtányért a kukába.

– Ha most azon parázol, hogy a koszos edények miatt faképnél hagylak, akkor le kell lombozzalak, nálam is hasonló káosz uralkodik. – Mosolyogva kivette a pattogatott kukoricát, és rám pillantott. – Van esetleg egy tálad?

Kissé döbbenten, és teljesen szótlanul elővettem egy műanyagtányért, ő pedig beleöntötte a kaját.

– Megnyugodtál? – kérdezte, még mindig fülig érő szájjal, mire én csak bólintani tudtam. – A nachos ráér, mindjárt kezdődik a meccs. Nem akarok lemaradni az elejéről.

Elindult a nappaliba, én pedig még mindig kissé csodálkozva mentem utána, kezemben a popcornos tállal. Pár másodperc múlva hatalmas mosoly terült el az arcomon, és jókedvűen leültem Nastya mellé.