*Nastya*
Nem tudom, hogy mi ütött belém.
Egyszerűen csak ültem, bámultam az előttem lévőkre, és éreztem, hogy nem
tartozom oda. Kitűnni sem akartam, és közéjük olvadni sem.
Az egész Dakota hibája. Ő
rángatott bele ebbe az egészbe. Lábjegyzet magamnak: ezért még kapni fog! Minek
is hallgattam rá, amikor azt javasolta, egy kis bulizás mindkettőnknek jót
tenne? Neki talán igen, ő szeret a középpontban tündökölni, és az sem zavarja
különösebben, hogy hülyékkel van körülvéve. Az esténk ettől függetlenül jól
indult – kicsinosítottuk magunkat, aztán irány az éjszaka. A kedvenc bárunkig
jutottunk, amikor is Dakota egyik egyetemi barátnője ránk csörgött, hogy vár
minket egy őrületes partin, valahol Brooklyn szélén. Azt inkább meg sem
említem, hogy másfél órába került, míg elverekedtük magunkat idáig... A buli
meg egyenesen szar. Sőt, borzasztó, agymosó zene szól és mindenki atom részeg.
Rajtam és Dakotán kívül, bár már ő is bevágott két pohárral. Ültem tehát egy
olyan társaság közepén, melynek tagjait jóformán nem is ismertem, és savanyú
képpel kortyolgattam a jeges teámat. Mert ennyi jutott nekem, egy tea.
Jesszus, lehettem volna még ennél
is bénább? Az antiszocialitás példaképe vagyok. Sőt, nagykövete!
Nagy pofátlanság, de odáig
jutottam az unalom művészetében, hogy elővarázsoltam a telefonomat a táskám
mélyéről, és fellógtam a netre. Végigpörgettem gyorsan a közösségiket, a
Facebookon különösen elidőztem. Nagyjából minden ismerősöm jól érezte magát a
mai napon, amitől csak rosszabbul lettem én. Hogy lehet valaki ekkora adag
szerencsétlenség?
El akartam tűzni a helyszínről,
mert ennél még otthon ülni is jobb, és filmet bámulni. Dakota felé fordultam,
aki jókedvűen kacarászott egy másik lánnyal.
– Nincs kedved lelécelni?
– Mi, Nast, megőrültél? Tök jól
érzem magam!
Hát jó neked, gondoltam magamban.
– Akkor viszont megyek egyedül,
ha nem bánod.
– És hogy jutsz haza, hm? Az
isten háta mögött vagyunk!
– Brooklynban vagyunk –
válaszoltam fáradtan. – Ennél rosszabb helyek is vannak a világon.
– Szerintem nincsenek –
fintorgott. – De elkísérlek, nem engedhetem, hogy egyedül...
– Maradj csak itt. Majd hívok
valakit, aki értem jön.
Anélkül mondtam ezt ki, hogy
átgondoltam volna. Nem akadt konkrét tippem, hogy kit zavarhatnék fel az
éjszaka közepén, de ez nem is számított nagyon, mert csak Dakotát akartam
meggyőzni. Milyen aljas lenne elhurcolni a buliról, ahol ő jól érzi magát!
– Oké, de azt szeretném, hogy
maradj itt addig, amíg ez a valaki érted nem jön.
– Rendben – bólintottam kurtán,
és egy biccentéssel jeleztem, hogy kimegyek telefonálni. Kellett a csend meg a
friss levegő.
Kiértem az utcára, az ismeretlen
ház elé. Végigpörgettem a névjegyeimet, lehetséges áldozatokat keresve. „Helló, nincs kedved elugrani értem Brooklynba?
Csak egy bő óra!” Nevetséges.
A szemem megakadt egy bizonyos
névjegyen. Tovább akartam tekerni, nehogy eszembe jusson felcsörgetni, a
következő pillanatban azonban már sejtelmesen búgott a vonal. Nem lehetsz ennyire béna! Miért próbálkozol
nála, amikor néhány órája lepattintottad? Ne csodálkozz, ha egyenesen kinyomja
a hívásod, mert az biztos, hogy ezek után...
– Halló?
– Öhm, Dylan? – kezdtem
gyámoltalanul. Szorosra zártam a szemem szégyenemben. Utáltam, hogy ezt tettem:
pofátlanul szívességet kérek. Mindezt úgy, hogy korábban melegebb éghajlatra
küldtem.
– Igen, nyertél. Mi újság? –
ütött meg társalgási hangnemet, amitől hirtelen sokkal könnyebben törtek elő
belőlem a szavak.
– Szeretnék kérni valamit...
– Baj van?
– Nem, nem annyira. Inkább
csak... Nem tudtam máshoz fordulni.
Csend búgott a vonalba. Éreztem,
hogy Dylan figyel, minden porcikájával rám figyel, és tudja, hogy ez most
komoly. Mekkora hülye vagyok, nem kellett volna szólnom neki.
– Mondd, és állok
rendelkezésedre.
– Nem haragszol?
– Kéne?
– Tudod, a korábbi miatt...
– Várj csak, arra gondolsz, hogy
„rendes srác vagyok, de nem kívánod a felhajtást körülöttem”?
Leheletnyi szemrehányás csendült
a hangjában. Ezt nagyon megérdemeltem.
– Na, jó, inkább felejtsük el ezt
az egészet, jó? Majd megoldom valahogy. És kérlek, ne haragudj rám, én nem
akartalak megbántani.
– Nem sértettél meg. Megértem,
hogy ezt mondod. Hidd el, néha én is a pokolba kívánom ezt az egészet – mondta
mély, rekedtes hangon.
Azon törtem a buksim, mi lenne
erre a megfelelő válasz, amikor Dylan tovább folytatta.
– Üzletet ajánlok.
Felvontam a szemöldököm, erre nem
számítottam.
– Nocsak. Halljuk!
– Kihúzlak most a bajból, bármi
is az. De cserébe nekem is lehet egy kérésem, amit nem utasíthatsz vissza.
Azt hittem, kihullik a hajam. A
világirodalom tele volt ilyen precedensekkel – hogy valaki alkut kötött az
ördöggel –, és egyik sem végződött valami jól.
– Amennyiben ez a kérés józan
keretek között marad – szabtam én is feltételt. – Máskülönben nem egyezek bele.
– Rendben van. Bár egész sértő,
ha jobban belegondolok. Mit feltételezel te rólam?
– Semmit, de nem akarok Faust
lenni!
– Tessék?
– Mindegy – sóhajtottam. – Nem
lényeg.
– Miben lehetek a szolgálatodra?
– kérdezte meg viccesen, és hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog közben.
Annyira jellegzetesen beszélt, millió közül felismertem volna.
– El kéne jönnöd értem.
– Mi a cím?
– Brooklynban vagyok... Valahol.
– De hol? Csak mert ez lehet,
hogy el fog tartani egy darabig. Éppen Manhattanben vagyok.
– Mindjárt benyomom a GPS-t a
telefonomon, és írok egy üzit. Bár lehet, hogy jobban járnék, ha keresnék egy
éjjel is nyitva tartó kávézót...
– Határozottan jobban járnál! Nem
repesek a gondolattól, hogy az éjszaka közepén odakint lófrálj!
Megmosolyogtam az aggódását.
Kedves volt. Sőt, mi több, szívmelengető.
– Jó, rákeresek a neten,
visszahívsz?
– Nem. Hangosíts ki.
Felnevettem az ellenállását
hallva.
– Te mindig szereted megmondani
az embereknek, mit csináljanak?
– Sosem lehetsz elég óvatos. Na,
van már valami?
– Igen, azt írja, hogy
háromutcányira van egy. Mentem is a címet, és indulok.
– Ha nem leszel ott, amikor
odaérek, hívom a 911-et.
– Ne már! – kacagtam hangosan. –
Mit mondasz nekik? Nincs itt egy lány, akivel találkoztam volna? Még a nevemet
sem tudod.
– Most, hogy így mondod... –
Hallottam, hogy Dylan közben elindult, már máshogy vette a levegőt, és szinte
éreztem a lépteit is. A héttérben nevetés és zene csendült fel, majd pedig egy
kocsiajtó csapódott, és újra csend lett. – Bemutatkoznál?
– Anastasia Dashkova. Örülök,
hogy megismerhetlek!
– Hűha! Nem is tudtam, hogy orosz
vagy.
– Miért, szerinted a Nastya
amolyan frappáns álnév?
Ezúttal Dylan kacagott fel.
Tetszett; nagyon is tetszett ez a hang.
– Előfordul, hogy nincs válaszod
valamire?
– Nem – vágtam rá azonnal.
– Gondoltam. Most indulok,
úgyhogy kérlek, fáradj te is a megbeszélt helyre.
– Kösz.
Várt egy hosszú pillanatig a
válasszal.
– Végül is, csak elcsábítottalak
egy kávézásra.
Felelet nélkül tettem le a
telefont, de levakarhatatlan mosoly mászott ki az arcomra; nem hervadt le,
amikor elköszöntem Dakotától és a barátnőitől, sem akkor, amikor elindultam a
kávézó felé a sötét utcán, sem akkor, amikor végre odaértem, és kiválasztottam
egy szimpatikus kis helyet magamnak az ablak mellett.
*Dylan*
Minél előbb akartam odaérni,
annál több lámpa váltott pirosra, és nagyon úgy festett, hogy a város kezd
teljesen bedugulni. Minden második sarkon vagy hatvan autó állt egyhelyben, úgyhogy
miután a harmadik ilyen dugóból is kijutottam, úgy döntöttem, hogy inkább
kerülőúton megyek, és reménykedem benne, hogy ott nem ennyire vészes a helyzet.
Időközben Nastya átküldte a
pontos címet, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem; abban a kávézóban volt
az első randink Brittel. Épp, hogy csak befejeztük az aznapra tervezett
jelenetek felvételét, éjfél már jócskán elmúlt, és mi átugrottunk, mert nem
akartunk aludni…
Gyorsan eltereltem a magamban a
témát, mert az utolsó dolog, amire gondolni akartam, az Britt volt. Sóhajtva
bevettem egy kanyart, és a következő pillanatban már meg is pillantottam az
ismerős kis üzletet. Még mindig ugyanolyan lerobbantan festett, és még mindig
karácsonyfaizzókkal világították ki. Az órára pillantottam. Rekordsebességgel
sikerült átjönnöm Brooklynba, mindössze negyvenöt percbe tellett.
Lefékeztem a kávézó előtt, és
egészen addig eszem ágában sem volt még a kocsiból sem kiszállni, amíg meg nem
pillantottam Nastyát egy asztalnál, miközben békésen kávét kortyolgatott. Összeszorított
fogakkal a telefonomért nyúltam, hogy szóljak neki, kint várom, de félúton
megálltam a mozdulatban.
Hol hagytad a tökeidet, Dylan? Ez csak egy kávézó!
De még mielőtt komolyabb vitába
bonyolódhattam volna a fejemben ordibáló hangokkal, Nastya kinézett az ablakon,
és a tekintetünk összetalálkozott. Mosoly terült szét az arcán, és félénken integetni
kezdett.
– Nem egészen így képzeltem el az
első kávézásunkat… – motyogtam, miközben nagy nehezen rávettem magam, hogy
kinyissam az ajtót.
Mikor beléptem a helyiségbe,
kellemes meleg és valamilyen édes illat fogadott. Az üzletet teljesen
átrendezték, mióta utoljára jártam itt, úgyhogy egy fokkal jobban éreztem
magam. De annyira még mindig nem, hogy rá tudjak erőltetni egy mosolyt a
fejemre. Lehet, hogy még mindig nem gyakoroltam eleget a művigyorgást.
– Szia! – köszönt halkan Nastya,
látszólag ő is elég furcsán érezte magát. – Sajnálom, hogy elrángattalak ide!
– Semmi baj – feleltem, és leültem
a vele szemben lévő székre.
– Nem tudtam, hogy mit szeretsz
inni, úgyhogy nem rendeltem neked semmit, de ki akartak dobni, úgyhogy magamnak
muszáj volt… – Nastya hirtelen abbahagyta a beszédet, és fülig elpirult. –
Bocs, túl sokat dumálok, igaz?
Csak ekkor realizáltam, hogy
valószínűleg világfájdalmas képpel ülök ott, és még csak nem is nagyon próbálok
segíteni neki azzal, hogy magamat is kínos helyzetbe hozom valami baromsággal.
– Vanília latte.
– Mi? – kérdezte értetlenül.
– Az a kedvencem – mondtam, és
intettem a pincérnek.
– Oh, az jó. Az finom… és jó. –
Nyelt egy nagyot, én pedig önkénytelenül elmosolyodtam a szerencsétlenségén. Hirtelen
még Brittet is elfelejtettem.
Nastya látszólag megkönnyebbült
attól, hogy már nem nézek olyan végtelenül keservesen, és egy kicsit jobban
elengedte magát.
– Szóval… – kezdte azért még
mindig elég bizonytalanul, miután leadtam a rendelésemet. – Honnan rángattalak
el, ami miatt ilyen szomorú vagy?
– Hidd el, egyenesen repestem az
örömtől, mikor felhívtál. Egy srác buliján voltam, és nem vagyok nagy rajongója
az efféle… összeröffenéseknek. – Megvontam a vállamat, és összekulcsoltam a
kezemet az asztalon.
– Hát, én se. Én is éppen egy
partiról jövök, és már két perc után szabadulni akartam. Persze, Dakota élvezi
az ilyesmiket…
– Dakota? – szakítottam félbe
hirtelen.
A kutya?
– A legjobb barátnőm.
Nem a kutya.
– Értem. Szóval a bulikat is
utáljuk, egyre több bennünk a közös pont.
– Igen. – Nastya szája sarka
felfelé görbült, miközben belekortyolt a kávéjába. A következő pillanatban már
az enyém is ott gőzölgött előttem.
– Most már ismerem a legjobb barátnődet,
a kutyádat, a neveddel is tisztában vagyok, viszont fogadok, te már azt is tudod,
hány órakor születtem, és hogy mi a neve a másod-unokatesómnak! – vicceltem,
mire ő rácsapott az alkaromra.
– Hagyd már! Csak egyszer
kerestem rád Tumblrön!
– Te rám kerestél Tumblrön? –
Meglepetést színleltem, de természetesen tisztában voltam vele, hogy minimum
egy helyen utánam nézett. Inkább azon csodálkoztam, hogy tényleg nem tudta a
másod-unokatesóm nevét.
– Hát, én… mégiscsak tudnom kell,
hogy pszichopatával megyek-e kávézni, nem?!
– Ha most itt ülsz, akkor biztos
nem jutottál el a nogitsunés képekig.
– A micsodáig? – kérdezte
habozva, mire vigyorogva legyintettem.
– Szóval, Nastya, neked hogy
hívják a másod-unokatesód?
– Nincsenek testvéreim. Se
unoka-, se másod-unoka- vagy harmad-unokatesó – vonta meg a vállát kedvetlenül.
– Hú, az nem jó – mondtam, és
megfújtam a lattémat.
– Hát, nem is rossz. Minden
figyelmet te kapsz.
– Még hogy nem szereted a
figyelmet! – mutattam rá, mire ő a szemét forgatta.
– Nem szeretem az interneten
mindenhol magamat látni. Mellesleg, mintha valami olyasmit említettél volna,
hogy intézkedsz az ügyben.
Gondolatban lefejeltem az asztalt. Mintha tényleg mondtam volna valami
hasonlót…
– Ezek nem olyan könnyen
orvosolható dolgok. Ha egyszer felkerült, többet nem jön le – vágtam ki magam a
helyzetből többé-kevésbé sikeresen.
– Oké, értem, de nem akarom
mindenhol azt olvasni, hogy a barátnőd vagyok, és nem akarok fanfictiönöket meg
fanartokat, meg…
A beszélgetés kezdett
határozottan rossz irányba kanyarodni, úgyhogy kénytelen voltam gyorsan előrukkolni
valamivel.
– Miért, mim akarsz lenni, ha nem
a barátnőm? – kérdeztem hirtelen, mire ő csak tátogni tudott. Hát, nem is
csodálom, ilyen nagy ökörséget is régen mondtam.
– Ez nem erről szól – válaszolta
pár másodperces késéssel, és beletúrt a hajába.
Csendben ültünk egy ideig, én őt
figyeltem, ő pedig látszólag igencsak érdekesnek találta a saját kézfejét.
– Hazaviszel? – kérdezte végül,
és bátortalanul felnézett rám.
– Igen.
Lehúztam az utolsó korty
italomat, és gyorsan kifizettem a kávét. Nastya nem engedte, hogy az övét is
álljam, én pedig inkább nem szóltam bele, így is eléggé félresikerült ez a randi. Vagy akármi is volt ez.
A kocsiban sem szóltunk
egymáshoz, a rádió szólt, Nastya pedig végig gondosan kerülte a tekintetemet,
és elmerült a mellettünk elsuhanó város fényeiben. Be kell valljam, tényleg
gyönyörű volt ilyenkor New York, de jobban értékeltem volna, ha rám
összepontosítja a figyelmét. Mindenesetre ő igazán profinak tűnt az
ignorálásomban; megadta a címet, és néha megjegyezte, hogy merre kellene
kanyarodnom, amúgy meg úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy minden szabad
másodpercemben rápillantok.
– Itt balra, aztán a zöldséges
után az első ház jobbra – adta ki a végső utasításokat, én pedig egy szó nélkül
követtem őket.
Megálltam egy társasház mellett,
és vártam, hogy Nastya egy szó nélkül faképnél hagyjon, de mikor jó egy perc
múlva sem szállt ki, ránéztem.
– Köszönöm, hogy elhoztál. És
bocsánat a hisztiért, csak… nem vagyok benne biztos, hogy én akarom ezt, érted?
Felvontam a szemöldökömet, de
azért bólintottam.
– Meg van bocsátva – mondtam,
mire ő tehetetlenül bámult vissza rám. – Majd hívj fel, ha átgondoltad – tettem
még hozzá a kelleténél talán egy kicsit nyersebben, ő pedig sóhajtva kiszállt
az autóból.
– Oké.
Még figyeltem, ahogy bemegy a
kapun, és még egyszer hátrafordul, hogy rám nézzen, majd pedig becsukódik
mögötte az ajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése